Mikor muszáj ingatlanközvetítőhöz fordulnia? Válaszol az ingatlanközvetítő

Kapott egy anyagot a minap az Urbanista blog, melyben egy ingatlanközvetítő fejtegeti munkájának lényegét. A blog gazdája az egész szöveget elhelyezte az oldalon, mi pedig szerkesztett formában adjuk közre. Segítségével megtudhatjuk mikor kell ingatlanközvetítőhöz fordulni, s az eladók milyen hibákat követnek el nélküle.

A szerző szándéka szerint azt igyekszik bemutatni, hogy mi is az ingatlanközvetítők dolga, miért is van szükség rájuk, “még ha ez nem is látszik elsőre.” Azzal kezdi, hogy “eladói részről sokan vannak, akik külföldiek, külföldön élő magyarok, az ország másik végében laknak, esetleg munkahelyi kötöttségük miatt nincs idejük hirdetgetni, bemutatni a lakást. Az ő esetükben is elengedhetetlen, hogy ingatlanosra bízzák mindezen feladatokat.” Ilyenkor egy kulcs átadásra kerül, s csak az adásvételi szerződés aláírásánál vannak jelen a megbízók, vagy még akkor sem.

A szerző felsorol néhány eladói hibát is, melyek egy jó ingatlanközvetítő segítségével kiküszöbölhetőek lennének:

“1. Borzalmas képeket készítenek a lakáshirdetésekhez. Egy minőségi képsorozat kulcsfontosságú az értékesítéshez. Azt már meg

sem említem, hogy tulajdonosi próbálkozások során kevés alaprajz látható a hirdetésekben, holott az is döntő.

2. Nincsen fogalmuk a lakásuk reális áráról, hiszen életükben egyszer, jobb esetben is csak párszor adtak el lakást, és az irányár megcélzásakor főként más tulajdonosok szintén túlárazott lakásainak hirdetéseiből tájékozódnak, vagy a szomszéd, rokon eladott lakásának rendszerint csúsztató (büszkeség miatt magasabb árat mondó) vételárát veszik alapul.

3. Csak ingyenes felületeken hirdetnek, holott az igazán látogatott weboldalak nem ingyenesek. És ez így van jól: aki el szeretne adni, az fizesse meg a hirdetések árát. Ha vannak is ingyenes, nagy látogatottságú, minőségi hirdetési portálok, a platina, arany és egyéb kiemelésű hirdetések – amiket ingatlanközvetítők vagy kiadás-bevétel szemléletű tulajdonosok adnak fel – ívből kiszorítják a mezei hirdetgetőket és a lakásaikat, de valamivel kell preferálni a valós eladási szándékkal rendelkező tulajdonosokat.

4. Nem beszélnek idegen nyelveket, kizárva ezzel a külföldi vevők érdeklődését.

5. Sokszor saját maguk sincsenek tisztában a tulajdoni lapon szereplő viszonyokkal, terhelésekkel (tulajdoni hányad, négyzetméter, műemléki státusz, jelzálog, terhelési és elidegenítési tilalom, végrehajtási és egyéb jogok stb.). Nem egyszer magam szedettem le az eladóval a bankok által a tulajdoni lapra bejegyzett és ottfelejtett jogokat.”

Kitér az ár kérdésére is, melynek kapcsán arra a gyakran előforduló eladói hibára mutat rá, hogy az eladók képesek felülértékelni lakásukat, csak azért, mert abban töltötték a gyermekkorukat, és talán életük munkája fekszik az adott ingatlanban. Ugyancsak megmosolyogtatónak tartja, hogy néhány tulajdonos, aki korábban kért és kapott rászorultsági vagy egyéb alapon önkormányzati lakást, és időközben kivásárolta azt például 8-10 milliós áron, az most irreálisan magas, 35-40 milliós értéken kívánja eladni. De azt is érdekesnek tartja, amikor egy nagy összegű jelzáloggal terhelt lakás – és a törlesztő részleteket talán fizetni nem is tudó – eladója úgy próbálja beárazni a lakást, hogy pozitív haszonnal jöjjön ki a saját maga okozta hitelkatasztrófából.